Borús, szeles napra virradtunk. Talán olyanra, mint az elmúlt év, amely nem volt kegyes hozzánk: sok szerettünket, barátunkat, családtagunkat mint Kharón átvitte a Sztüx folyón.
Nehéz most írni bármit is... Itt van velünk most is a gyász, a fájdalom... Szavak, amelyek nem érnek szinte semmit... Mégis várunk egy köszönésre, egy pillantásra, egy ölelésre, egy mosolyra... De ez az élet rendje: ami megszületett az meg is fog halni. A két dátum közti idő hosszát senki sem tudja, de akkortól, amikor az ember felfedezi a világot és benne önmagát már az ő felelőssége, miként tölti ki az időt, amelyet az univerzum számára kimért.
E két nap a mi kultúránkban a csend, a béke és az emlékezés napja. Emlékezés a régiekre, a családra, a barátokra, az ismerősökre, esetleg egy szomszédra, valakire, aki számunkra fontos volt. Talán arra is gondolunk, hogy a családunkban milyen helyet töltünk be? Mi a feladatunk? Őrizzük-e a lángot, át tudjuk-e adni azokat a régi-régi történeteket, amelyeket szüleinktől, nagyszüleinktől esetleg egy távoli rokontól hallottunk?
Addig él valaki, amíg van, aki emlékezik rá. Ezért őrizzük a családi hagyományokat, őrizzük a szeretteink, a barátaink emlékét a szívünkben! És talán egyszer egy őszi napon rólunk is mesélnek majd egy történetet...
Most azonban még mi járjuk a temetőket virággal, gyertyával a kezünkben, mi állunk meg egy sírhalom mellett...mi gyújtjuk meg azt a gyertyát.
"Deres sírok közt botorkál az Alkony,
Jeges szél hordja a csillagokat széjjel.
Didereg a Magány lenn a Tisza-parton,
sírod elé a November térdepel le éjjel.
Béke van és csend és béke.
Hozzád indulok.
Ragyognak szívemben a mécsesek.
Szelíden mutatják az utat.
Megfáradt szemem emlékek közt kutat,
s felém nyújtott kezed én újra megfogom.
Nyitott szemmel a múltat álmodom,
az álmot karjaim közt ringatom,
s parányi lángok tüzének hevénél,
olvadni kezd lelkemben a megfagyott fájdalom."
/Domonkos Erzsébet: November/
.jpg)
