KÉPZŐMŰVÉSZET - 2010/14. SZÁM (2010.04.07.)
A látszatidill hiányfölmutatása
Koday László kiállítása a gyöngyösi Pincegalériában
Magritte festménye, A képek árulása Foucault magyarázatában is azt az alapkérdést fogalmaztatta meg, vajon a kép önállítása igaz-e, vagy a képhez kapcsolt szöveg. Magritte festménye egy jól azonosítható pipát ábrázol, alatta pedig az „Ez nem pipa” megnevezés szerepel. A probléma nem egyszerűen szemiotikai, hanem vizuális kommunikációs modelleket hív életre, sőt, a filozófiai diskurzus része.
Koday László Monoron élő naiv festő ellenben azt kívánja velünk elhitetni, hogy meséi valóságosak, a festményen megjelenített helyzetek létező alakokat és történeteket reprezentálnak. Az „Egyszer volt…” mesei kontextusával egy másik képén az „ez így volt” állítással szegül szembe. Persze itt a kép és szöveg önállításait egyaránt gyanakvóan kell kezelnünk, mert jól tudjuk: nem így volt. Kecskék a fán (vagy a gólyafészekben legelészve), Füstbe ment macskák (a kéményből előbújva, füstként), Szívszüret (az almafán), szárnyas malacok (afféle groteszk szerelemvarázslók), s a létezés boldog szigetei a fa lombjából nőnek. A népi szürrealizmust képzőművészeti eszközökre írja át, meglehetős humorral, iróniával és öniróniával – a Megjöttem című kép pedig arra utal, hogy a bejelentést sem kell komolyan venni.
Koday a magyarországi naiv művészet második hullámából emelkedett ki, de igazán a harmadik nemzedékhez tartozik. A Benedek Péter nevével fémjelzett, 1920-as években indult parasztfestők (Móricz elnevezésével őstehetségek), majd a galgamácsai Vankóné Dudás Juli, illetve a kecskeméti naiv múzeum gyűjteményalapját képező naivok után bontakozott ki munkássága, pontosabban festeni éppen akkor kezdett, amikor Kecskemét (és Tokaj) szervezett formát teremtett számukra a bemutatkozáshoz.
A naiv művészetet Bánszky nevezte a „képzőművészet vadvirágainak”, Koday esetében azonban inkább már nemesített virágokról van szó. Megőrizte ugyanis a naivok ösztönös világát, de a több mint kétezer festményből álló életművét már a professzionális tudatosság mentén építi. Mindazonáltal nem értünk egyet Zsolnai Judit öt évvel ezelőtti megállapításával – akkor a Csokonai-díjas Koday 2005-ben a Munkácsy-díjas, a naiv eszközrendszert és képvilágot a tanult tudás szolgálatába állító Galambos Tamással állított ki a fővárosban –, miszerint „primitív közhelyeket” alkalmaz.
Koday László: Nem tudhatom... (Radnóti illusztráció)
S mivel jóval többek e képek a valóságban vagy a képzeletben létező-megelevenedő szféra illusztrációjánál, fölmerül a kérdés: mit akar Koday hozzátenni a világhoz. Azt csupán a felületes látszat üzeni, hogy ez a világ a létezők legjobbika. Jobban ráérez a kifejezésmód sajátosságaira Angyal Mária művészettörténész (ő ajánlotta egyébként a gyöngyösi Pincegalériában április 7–28. között rendezett tárlatot az érdeklődők figyelmébe). Koday festészete a falu életéhez kötődik – arról jómagam is értesülhettem tőle, milyen nagy hatást tett rá a Bényén töltött gyermekkor, a nagyapa nádfedeles háza, a faluban terelt gulya, a malackondák, a földeken serénykedő parasztemberek, lovas kocsik és szénásszekerek látványa –, de nem a látványt ragadja meg, hanem a látomásokat keresi. A spontán expresszív, humoros ábrázolásmód következetes szimbolikával társul – Zsolnai a képi kódok visszatérő elemeit jellemzi önismétlésként, miközben éppen arról van szó, hogy a narratív gondolati tartalmak a szimbólumok révén erősítsék föl az érzelmi viszonyulást.
A naivok megítélésében legilletékesebb kulturális és vizuális antropológia tiszte megfogalmazni, hogy a szimbolizációban működő érzelmi viszonyok mennyire fontosak az ember – és közösség – identitáskonstrukciójában. A Koday-képeken is gyakran megjelenő galambdúc például, mint szakrális, Szentlélek-szimbólum reprezentálója, avagy helyettesítője az emberi életterekben és a közösségek működésében jelentkező hiánynak. Épp ezért az álomvilágba transzponált nosztalgia nem valamilyen hamis idillkeresés, hanem hiányfölmutatás, és a való élettel párhuzamos jelképi mesetörténet végeredményben itt zajlik közöttünk, csak bumfordiságunkban nem vesszük észre azt.
A hiányfölmutatás nosztalgiakerete törvényszerűen követeli meg az alkotás emlékezésfunkciójának fölerősödését. Belting szerint „az idő múlása és a tér elvesztése ellen (…) képekkel védekezünk”. Az elveszett helyek mint képek emlékezetünket valóságossá változó helyekként töltik ki. A tapasztalat és emlékezés közötti csere egyben világ és kép közötti csere is. Az így létrehozott képeket tehát „tárgyakként, dokumentumokként és ikonokként vonatkoztatjuk saját képi emlékezetünkre”. Kodaynál ennek a helyettesítő képelőhívásnak az eredménye az „ez így volt” önállítása, és a naiv kifejezés stilizáltan is elementáris tárgyképzése alkalmassá teszi a műveket az Eco szerinti „fikciós játékba” való belépéshez, miszerint a művel való találkozás idejére felfüggesztjük kételkedésünket. Az átalakító emlékezet fikciótartalmának képzőművészeti reprezentációja szimbolikus cselekvés, amely Kodaynál is az úgynevezett illokúciós aktus rangjára tör. A gyakorta megjelenő fa transzpozíciós terében – a jelentésrétegek egymáshoz rendelése során alkalmazott szürreális struktúra mentén – magával a képpel hajtja végre a valóságban hiányzó cselekvéseket.
Vitéz Ferenc
A cikk elolvasható az alábbi linken:
http://www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=1098
Gratulálunk kedves Laci, és várunk egy kicsit közelebbi kiállítást is!
