2010. április 28., szerda

Koday László Gyöngyösön

Kedves barátunk, Koday László a gyöngyösi Pincegalériában állította ki képeit 2010. április 7-28. között. A kiállításról az alábbi cikk jelent meg:

KÉPZŐMŰVÉSZET - 2010/14. SZÁM (2010.04.07.)

A látszatidill hiányfölmutatása

Koday László kiállítása a gyöngyösi Pincegalériában

Magritte festménye, A képek árulása Foucault magyarázatában is azt az alapkérdést fogalmaztatta meg, vajon a kép önállítása igaz-e, vagy a képhez kapcsolt szöveg. Magritte festménye egy jól azonosítható pipát ábrázol, alatta pedig az „Ez nem pipa” megnevezés szerepel. A probléma nem egyszerűen szemiotikai, hanem vizuális kommunikációs modelleket hív életre, sőt, a filozófiai diskurzus része.

Koday László Monoron élő naiv festő ellenben azt kívánja velünk elhitetni, hogy meséi valóságosak, a festményen megjelenített helyzetek létező alakokat és történeteket reprezentálnak. Az „Egyszer volt…” mesei kontextusával egy másik képén az „ez így volt” állítással szegül szembe. Persze itt a kép és szöveg önállításait egyaránt gyanakvóan kell kezelnünk, mert jól tudjuk: nem így volt. Kecskék a fán (vagy a gólyafészekben legelészve), Füstbe ment macskák (a kéményből előbújva, füstként), Szívszüret (az almafán), szárnyas malacok (afféle groteszk szerelemvarázslók), s a létezés boldog szigetei a fa lombjából nőnek. A népi szürrealizmust képzőművészeti eszközökre írja át, meglehetős humorral, iróniával és öniróniával – a Megjöttem című kép pedig arra utal, hogy a bejelentést sem kell komolyan venni.

Koday a magyarországi naiv művészet második hullámából emelkedett ki, de igazán a harmadik nemzedékhez tartozik. A Benedek Péter nevével fémjelzett, 1920-as években indult parasztfestők (Móricz elnevezésével őstehetségek), majd a galgamácsai Vankóné Dudás Juli, illetve a kecskeméti naiv múzeum gyűjteményalapját képező naivok után bontakozott ki munkássága, pontosabban festeni éppen akkor kezdett, amikor Kecskemét (és Tokaj) szervezett formát teremtett számukra a bemutatkozáshoz.

A naiv művészetet Bánszky nevezte a „képzőművészet vadvirágainak”, Koday esetében azonban inkább már nemesített virágokról van szó. Megőrizte ugyanis a naivok ösztönös világát, de a több mint kétezer festményből álló életművét már a professzionális tudatosság mentén építi. Mindazonáltal nem értünk egyet Zsolnai Judit öt évvel ezelőtti megállapításával – akkor a Csokonai-díjas Koday 2005-ben a Munkácsy-díjas, a naiv eszközrendszert és képvilágot a tanult tudás szolgálatába állító Galambos Tamással állított ki a fővárosban –, miszerint „primitív közhelyeket” alkalmaz.

Koday László: Nem tudhatom... (Radnóti illusztráció)

S mivel jóval többek e képek a valóságban vagy a képzeletben létező-megelevenedő szféra illusztrációjánál, fölmerül a kérdés: mit akar Koday hozzátenni a világhoz. Azt csupán a felületes látszat üzeni, hogy ez a világ a létezők legjobbika. Jobban ráérez a kifejezésmód sajátosságaira Angyal Mária művészettörténész (ő ajánlotta egyébként a gyöngyösi Pincegalériában április 7–28. között rendezett tárlatot az érdeklődők figyelmébe). Koday festészete a falu életéhez kötődik – arról jómagam is értesülhettem tőle, milyen nagy hatást tett rá a Bényén töltött gyermekkor, a nagyapa nádfedeles háza, a faluban terelt gulya, a malackondák, a földeken serénykedő parasztemberek, lovas kocsik és szénásszekerek látványa –, de nem a látványt ragadja meg, hanem a látomásokat keresi. A spontán expresszív, humoros ábrázolásmód következetes szimbolikával társul – Zsolnai a képi kódok visszatérő elemeit jellemzi önismétlésként, miközben éppen arról van szó, hogy a narratív gondolati tartalmak a szimbólumok révén erősítsék föl az érzelmi viszonyulást.

A naivok megítélésében legilletékesebb kulturális és vizuális antropológia tiszte megfogalmazni, hogy a szimbolizációban működő érzelmi viszonyok mennyire fontosak az ember – és közösség – identitáskonstrukciójában. A Koday-képeken is gyakran megjelenő galambdúc például, mint szakrális, Szentlélek-szimbólum reprezentálója, avagy helyettesítője az emberi életterekben és a közösségek működésében jelentkező hiánynak. Épp ezért az álomvilágba transzponált nosztalgia nem valamilyen hamis idillkeresés, hanem hiányfölmutatás, és a való élettel párhuzamos jelképi mesetörténet végeredményben itt zajlik közöttünk, csak bumfordiságunkban nem vesszük észre azt.

A hiányfölmutatás nosztalgiakerete törvényszerűen követeli meg az alkotás emlékezésfunkciójának fölerősödését. Belting szerint „az idő múlása és a tér elvesztése ellen (…) képekkel védekezünk”. Az elveszett helyek mint képek emlékezetünket valóságossá változó helyekként töltik ki. A tapasztalat és emlékezés közötti csere egyben világ és kép közötti csere is. Az így létrehozott képeket tehát „tárgyakként, dokumentumokként és ikonokként vonatkoztatjuk saját képi emlékezetünkre”. Kodaynál ennek a helyettesítő képelőhívásnak az eredménye az „ez így volt” önállítása, és a naiv kifejezés stilizáltan is elementáris tárgyképzése alkalmassá teszi a műveket az Eco szerinti „fikciós játékba” való belépéshez, miszerint a művel való találkozás idejére felfüggesztjük kételkedésünket. Az átalakító emlékezet fikciótartalmának képzőművészeti reprezentációja szimbolikus cselekvés, amely Kodaynál is az úgynevezett illokúciós aktus rangjára tör. A gyakorta megjelenő fa transzpozíciós terében – a jelentésrétegek egymáshoz rendelése során alkalmazott szürreális struktúra mentén – magával a képpel hajtja végre a valóságban hiányzó cselekvéseket.

Vitéz Ferenc

A cikk elolvasható az alábbi linken:
 
http://www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=1098
 
Gratulálunk kedves Laci, és várunk egy kicsit közelebbi kiállítást is!

2010. április 6., kedd

Nyugdíjas találkozó 2010. március 12-én a Ganz Holding Rt.-ben










Immár 5-6 éve, hogy három lelkes mérnök (Süveges László, Szamosvölgyi Tibor és Gáthy Barna)
elhatározta, hogy a Mozdony és Vagon Szerkesztés nyugdíjasai részére találkozót szerveznek.
Süveges László, Villányi György, Dian József


Dian József, Gáthy Barna, Rusznyák Róbert


A nagy várakozással kísért találkozóból hagyomány lett. A későbbi találkozókon már olyanok is részt vettek, akik nem a szerkesztések dolgozói voltak. Minden évben nagyobb és nagyobb számban jöttek el nyugdíjasaink. Az utolsó találkozásunkkor, 2010. március 12-én több mint 100-an voltunk. A legidősebb résztvevőt, a 95 éves Mátéfy Józsi bácsit unokája hozta el erre az eseményre.

                                                                 
       Mátéfy József, Kovács Ferenc, Okolicsányi Andor 
                 
 
Borkölesné Rózsika, Sárkány Jolán, Szilágyiné Aradi Zsuzsa


Kovács Ferenc, Okolicsányi Andor, Czumpf Ernő és Mátéfy József
                               

Papp Klári, Meggyesné Marika

Kiss Béla, Ganz István
                                                                                                                                    
A találkozók nagyon jó hangulatban, sok élménybeszámolóval és szeretetben zajlottak le.

Még a laptop is előkerült!


2011-ben újra találkozunk!

Köszönjük Turbéky Istvánnak a találkozóról való tájékoztatását és a képeket!
Az alábbi linkeken érhetők el a találkozóról készült fotók:

http://nyugdijas.turby.fotoalbum.hu/

http://picasaweb.google.hu/turbeky/NyugdijasTalalkozo20100312

http://picasaweb.google.hu/turbeky/NyugdijasTalalkozoSzerkesztes

2010. április 3., szombat

Kellemes húsvéti ünnepet!


Szépen kérem az apját,
De még szebben az anyját:
Adja elő a lányát,
Hadd locsolom a haját!
Hadd nőjön nagyra,
Mint a csikó farka,
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza.
Szabad-e locsolni?

E húsvét ünnepnek második reggelén
tudják azt már maguk, mért jöttem ide én.
Hamar hát előmbe, százszorszép leányok,
piros rózsavízem hadd öntözzem rátok!
Aztán nyugodt szívvel innen távozhatok,
emlékül néhány szép piros tojást kapok.