1848. március 15. margójára

Dsida Jenő: Psalmus hungaricus (részlet)

„Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele!”

 

Magyarország ezeréves történetében először 1848-49-ben a Habsburg-ház elnyomásával szemben kitört magyar forradalom és szabadságharc mondta ki a piros-fehér-zöld zászló törvényes használatát.

1848-dik évi XXI. törvénycikk a nemzeti Színről és az ország Czímeréről:
1. A nemzeti és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2. Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképeken újra fölvétetvén, egyszersmind megállapíttatik, hogy minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és az ország czímere használtassék. Egyébiránt a kapcsolt részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország czímere mellett saját színeiket és czímerüket is használhassák.

Miért éppen piros-fehér-zöld a magyar nemzeti lobogó. A vörös az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt szimbolizálja.

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

                              (Dsida Jenő: Psalmus hungaricus, részlet)