A Ferencvárosi Herz Férfikar szervezésében kerül sor a Staféta férfikari kórustalálkozó ingyenes hangversenyére 2010. november 27-én 16 órakor A Ferencvárosi Művelődési Központban (1096 Budapest, Haller utca 27.).
A fellépő kórusok műsora:
Törökbálinti Lendvai Kórus
Charpentier: Te Deum (szóló: Cséplő Csaba, Szebeny Miklós)
Wolf: Ave Maria (szóló: Gigler Gáspár, Kemény Gyula, Kökény József)
Erkel: Bánk bán. A honfi imája
Erkel: Dózsa. Dózsa esküje (szóló: Ormándy József)
Vezényel: Tóth Csaba
Zongorán kísér: Papp Gyula
Magyar Kábel Művek Kelenvölgyi Férfikara
Erkel: Napköszöntő
Erkel: Kiért ürítsem e pohárt
Kalmár Márton: 3 dal Csokonai verseire
Liszt: Tengerész himnusz
Erkel: Keserű bordal (szóló: Bojta László)
Vezényel: Stiblo Anna
Zongorán kísér: Truskóné Ács Jolán
Nagymarosi Férfikórus
Bartók: Huszárnóta
Dobray: Népek dalai
Bárdos: Huszárnóta
Karai: Kecskeméti toborzó
Vezényel: Juhász Orsolya Anna
Zongorán kísér: Moórné Horváth Beatrix
Acélhang Kórus
Ismeretlen szerző: A muzsika téged köszönt
Mozart: Bűvös csengettyű
Ismeretlen szerző: Litván dal
Bárdos: Tisza partján
Erkel: Keserű bordal (szóló: Varga Antal)
Koltay Gergely: Honfoglalás (szóló: Rédei János, Varga Antal)
Vezényel: Gerenday Ágnes
Ferencvárosi Herz Férfikar
Rauch: Agglegény kesergője
Giardini: Bordal
Sartori: Time To Say Goodbay (Con te partirò) (szóló: Cséplő Csaba)
Bock-Harnick: Hegedűs a háztetőn. Bordal
Tóth András feldolgozás: Slágerek
Vezényel: Pataki Judit
Zongorán kísér: Boros Tibor
Közös szám: Erkel: Éljen a haza!
Reméljük, sokan eljöttök erre a dalos délutánra! Viszontlátásra, szombaton!
2010. november 26., péntek
2010. november 23., kedd
2010. november 27. 16 óra: Újból Acélhang
2010. november 27-én 16 órakor a Ferencvárosi Művelődési Központban négy másik énekkarral együtt meghallgathatjátok a 137 éves Acélhang kórust. A belépés díjtalan.
(Budapest, IX. Haller utca 27. Rövid séta a Nagyvárad tértől.)
Olvasásra ajánljuk Bárkány Tamás alábbi cikkét.
Énekkari keserves
A magyarországi kórusok száma egyre csökken, nagy részük a túlélésre játszik
Harminc-negyven éve a legóvatosabb becslések szerint is legalább tízezer amatőr kórus dalolt e hazán – ma jó, ha kétezer. A szomorú statisztika főleg a gyerekkarok és az egykori vállalati/szakszervezeti dalárdák számának zuhanórepülése miatt alakult úgy, ahogy. Akik kitartanak, többnyire azok is csak vegetálnak.
Örvendetes, hogy a Kodály-módszeren szocializálódott fiatal zenekedvelők az együtt éneklés és a közösségi együttlét vágyától hajtva az utóbbi időben egyre-másra alakítják a kamarakórusokat, a hajdan oly erős és nagy hatású mozgalmon azonban ez keveset segít. Amíg (mondjuk) a 70-es években a becslések szerint tízezernél is több amatőrdalkör élt és virágzott az országban, ez a szám 2006-ra durván a harmadára, mostanára pedig nagyjából az ötödére csökkent. És már virágzás sincs, legfeljebb ha vegetálás.
A legnagyobb csapást a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének (KÓTA) főtitkára szerint a gyerek- és ifjúsági kórusok szenvedték el, nagyjából négy éve, konkrétan a Nemzeti Alaptanterv bevetése miatt. Az iskolai énekórák számát kettőről egyre csökkentették, az énekkari foglalkozások anyagi támogatását megszüntették. Az iskolaigazgatók, érdeklődésük, habitusuk szerint azóta gyakorlatilag szabadon döntenek, legyen-e kórus az iskolában vagy bőven elég, ha az ünnepélyeken bekapcsolják a magnót. Százával estek szét az iskolai énekkarok – vázolta a képet Vadász Ágnes.
A másik nagy veszteség a régi kórusok szétesése, ideértve a vállalati, szakszervezeti (bányász-, ÁFÉSZ-, tsz-) karokat is. A szocialista nagyipar fénykorában több ezer hivatalosan minősített, színvonalas dalkör működött országszerte, a szocialista nagyipar azonban bedőlt, és vele dőlt a kórusok nagy része is. Vadász Ágnes 30-40-re taksálja azoknak az egykori üzemi/szakszervezeti karoknak a számát, amelyek, legalább a nevükben – vagy ott is csak részben – megőrizték hagyományaikat. Ezek szinte kivétel nélkül olyan nagy hagyományú formációk, amelyeknek karnagyai képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, értsd: nemcsak zenészként, hanem menedzserként is képesek voltak helytállni. A főtitkár a sorból a Tungsram Kodály Zoltán Férfi kart, a Rába-gyár dal- és társaskörét, a Budapesti Építők Szakszervezetének (korábban Szalmás Piroska nevét is viselő) vegyeskarát, a Malév dalosaival egybeforrt Budapesti Egészségügyi Szakszervezet Semmelweis Énekkarát, a Pécsi Volán kórusát, a Diósgyőri Vasas Vegyeskart, a Budapesti Herz Férfikart és az Acélhang kórust emelte ki.
Nemcsak az a baj azonban, hogy e kórusok egyre kevesebben vannak, hanem, hogy – nevük ellenére – többnyire sem az egykori anyavállalattól (szakszervezettől), sem mástól nem kapnak pénzt a működésre, legfeljebb alkalmanként, a karnagy rátermettségétől függően. Az együttesek saját magukat igyekeznek eltartani, ami persze egyre kevesebb fellépést jelent és még kevesebb versenyzési lehetőséget – pedig hajdan e versenyek voltak a mozgalom motorjai. Van, ahol tagdíjat szednek az énekesektől, ami korábban példa nélküli volt, sokan igyekeznek pályázni is, de egyre megy: a cél a túlélés.
Ahogy nem tűz ki maga elé sokkal többet a kifulladó munkáskórus-mozgalom egyik utolsó reprezentánsa, az ország legrégebbi alapítású férfikara, a 137 éves Acélhang sem. Él, de az ebben az esetben is erős túlzás, hogy virágozna: a fénykorában hetventagú formációban mára mindössze húsz dalos maradt – zömmel idős, felerészt a nyolcvanas éveit taposó énekes. Utánpótlás pedig annyira nincs, hogy –mint a dalegyesület elnöke, Wild Gyula fogalmazott – félő, hogy egyszer csak elfogynak.
Szomorúak tehát a kilátások. Az együttes már csak havonta egyszer lép fel, a leggyakrabban persze állandó helyén, az angyalföldi Láng Művelődési Központban, de gyakran előfordul az Öntödei Múzeumban és a nyugdíjasházakban is; legközelebb, november 27-én a Ferencvárosi Művelődési Házban, négy másik férfikarral közösen ad koncertet.
Mindennek dacára azonban sok a telt házas előadásuk, amit Wild Gyula szerint elsősorban a nagy hagyománynak, hírnévnek és a felkészültségnek köszönhetnek. A kórus munkásságát nemrég a fővárosi önkormányzat is megköszönte: Budapestért-díjjal tüntette ki a kart. Az elismerés persze mindig nagyon jól esik, de a díjjal járó 200 ezer forint is igen jól jött. A Ganz Holding időnként ugyan segít rajtuk, de az Acélhangnak – ahogy a többi hasonló kórusnak – már régen nincs állandó szponzora.
Az Acélhang 1873-ban alakult Stahlton néven, a Magyar Állami Vasutak Gépgyárában, Józsefvárosban. Az ősidőkben németül énekelt, fokozatosan állt át a magyarra. Az országos dalversenyeken rendre ezüst- és aranyérmeket szerzett; 1929-ben elnyerte a „Király” kategória első díját. Tagjai közül tizenketten benne voltak abban a magyar válogatott kórusban, amely 1947-ben a walesi Llangollenben első díjat nyert a nemzetközi kórusversenyen. A dalkör a Láng Művelődési Központba 1999-ben költözött be, egyesülve az ottani férfikarral.
A cikk megjelent a Népszabadság 2010. november 16-i, keddi számában
Idekattintva megnézhetitek a cikkhez kapcsolódó fényképet is:
(Budapest, IX. Haller utca 27. Rövid séta a Nagyvárad tértől.)
 |
| Az Öntödei Múzeumban |
Olvasásra ajánljuk Bárkány Tamás alábbi cikkét.
Énekkari keserves
A magyarországi kórusok száma egyre csökken, nagy részük a túlélésre játszik
Harminc-negyven éve a legóvatosabb becslések szerint is legalább tízezer amatőr kórus dalolt e hazán – ma jó, ha kétezer. A szomorú statisztika főleg a gyerekkarok és az egykori vállalati/szakszervezeti dalárdák számának zuhanórepülése miatt alakult úgy, ahogy. Akik kitartanak, többnyire azok is csak vegetálnak.
Örvendetes, hogy a Kodály-módszeren szocializálódott fiatal zenekedvelők az együtt éneklés és a közösségi együttlét vágyától hajtva az utóbbi időben egyre-másra alakítják a kamarakórusokat, a hajdan oly erős és nagy hatású mozgalmon azonban ez keveset segít. Amíg (mondjuk) a 70-es években a becslések szerint tízezernél is több amatőrdalkör élt és virágzott az országban, ez a szám 2006-ra durván a harmadára, mostanára pedig nagyjából az ötödére csökkent. És már virágzás sincs, legfeljebb ha vegetálás.
A legnagyobb csapást a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének (KÓTA) főtitkára szerint a gyerek- és ifjúsági kórusok szenvedték el, nagyjából négy éve, konkrétan a Nemzeti Alaptanterv bevetése miatt. Az iskolai énekórák számát kettőről egyre csökkentették, az énekkari foglalkozások anyagi támogatását megszüntették. Az iskolaigazgatók, érdeklődésük, habitusuk szerint azóta gyakorlatilag szabadon döntenek, legyen-e kórus az iskolában vagy bőven elég, ha az ünnepélyeken bekapcsolják a magnót. Százával estek szét az iskolai énekkarok – vázolta a képet Vadász Ágnes.
A másik nagy veszteség a régi kórusok szétesése, ideértve a vállalati, szakszervezeti (bányász-, ÁFÉSZ-, tsz-) karokat is. A szocialista nagyipar fénykorában több ezer hivatalosan minősített, színvonalas dalkör működött országszerte, a szocialista nagyipar azonban bedőlt, és vele dőlt a kórusok nagy része is. Vadász Ágnes 30-40-re taksálja azoknak az egykori üzemi/szakszervezeti karoknak a számát, amelyek, legalább a nevükben – vagy ott is csak részben – megőrizték hagyományaikat. Ezek szinte kivétel nélkül olyan nagy hagyományú formációk, amelyeknek karnagyai képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, értsd: nemcsak zenészként, hanem menedzserként is képesek voltak helytállni. A főtitkár a sorból a Tungsram Kodály Zoltán Férfi kart, a Rába-gyár dal- és társaskörét, a Budapesti Építők Szakszervezetének (korábban Szalmás Piroska nevét is viselő) vegyeskarát, a Malév dalosaival egybeforrt Budapesti Egészségügyi Szakszervezet Semmelweis Énekkarát, a Pécsi Volán kórusát, a Diósgyőri Vasas Vegyeskart, a Budapesti Herz Férfikart és az Acélhang kórust emelte ki.
Nemcsak az a baj azonban, hogy e kórusok egyre kevesebben vannak, hanem, hogy – nevük ellenére – többnyire sem az egykori anyavállalattól (szakszervezettől), sem mástól nem kapnak pénzt a működésre, legfeljebb alkalmanként, a karnagy rátermettségétől függően. Az együttesek saját magukat igyekeznek eltartani, ami persze egyre kevesebb fellépést jelent és még kevesebb versenyzési lehetőséget – pedig hajdan e versenyek voltak a mozgalom motorjai. Van, ahol tagdíjat szednek az énekesektől, ami korábban példa nélküli volt, sokan igyekeznek pályázni is, de egyre megy: a cél a túlélés.
Ahogy nem tűz ki maga elé sokkal többet a kifulladó munkáskórus-mozgalom egyik utolsó reprezentánsa, az ország legrégebbi alapítású férfikara, a 137 éves Acélhang sem. Él, de az ebben az esetben is erős túlzás, hogy virágozna: a fénykorában hetventagú formációban mára mindössze húsz dalos maradt – zömmel idős, felerészt a nyolcvanas éveit taposó énekes. Utánpótlás pedig annyira nincs, hogy –mint a dalegyesület elnöke, Wild Gyula fogalmazott – félő, hogy egyszer csak elfogynak.
Szomorúak tehát a kilátások. Az együttes már csak havonta egyszer lép fel, a leggyakrabban persze állandó helyén, az angyalföldi Láng Művelődési Központban, de gyakran előfordul az Öntödei Múzeumban és a nyugdíjasházakban is; legközelebb, november 27-én a Ferencvárosi Művelődési Házban, négy másik férfikarral közösen ad koncertet.
Mindennek dacára azonban sok a telt házas előadásuk, amit Wild Gyula szerint elsősorban a nagy hagyománynak, hírnévnek és a felkészültségnek köszönhetnek. A kórus munkásságát nemrég a fővárosi önkormányzat is megköszönte: Budapestért-díjjal tüntette ki a kart. Az elismerés persze mindig nagyon jól esik, de a díjjal járó 200 ezer forint is igen jól jött. A Ganz Holding időnként ugyan segít rajtuk, de az Acélhangnak – ahogy a többi hasonló kórusnak – már régen nincs állandó szponzora.
Az Acélhang 1873-ban alakult Stahlton néven, a Magyar Állami Vasutak Gépgyárában, Józsefvárosban. Az ősidőkben németül énekelt, fokozatosan állt át a magyarra. Az országos dalversenyeken rendre ezüst- és aranyérmeket szerzett; 1929-ben elnyerte a „Király” kategória első díját. Tagjai közül tizenketten benne voltak abban a magyar válogatott kórusban, amely 1947-ben a walesi Llangollenben első díjat nyert a nemzetközi kórusversenyen. A dalkör a Láng Művelődési Központba 1999-ben költözött be, egyesülve az ottani férfikarral.
A cikk megjelent a Népszabadság 2010. november 16-i, keddi számában
Idekattintva megnézhetitek a cikkhez kapcsolódó fényképet is:
2010. november 13., szombat
Meghívó a "Ganz-MÁVAG motorvonatok 1959-1987" című könyv bemutatójára
Kedves Barátaink!
Szécsey István barátunk könyvét a Magyar Vasúttörténeti Park Kandó termében 2010. november 19-én 11 óra 30 perckor mutatják be nyílvánosan.
Kedves Barátaink, gyertek el!
Szécsey István barátunk könyvét a Magyar Vasúttörténeti Park Kandó termében 2010. november 19-én 11 óra 30 perckor mutatják be nyílvánosan.
Kedves Barátaink, gyertek el!
2010. november 9., kedd
Szeptemberi történet
2010 szeptemberében a korábbi évek hagyományai szerint, baráti találkozót szerveztünk. Az „előkészítő bizottság” ahogy illik, összeült, és megbeszélte a teendőket.
Eljött a várva várt nap, 2010. szeptember 11-e, és elindultunk a találkozó színhelyére a szigetszentmártoni Ganz-Horgásztanyára. Az időjárás nem volt igazán kegyes hozzánk: bár nem volt hűvös, de az eső egész nap csepergett. Minket ez nem zavart: örültünk, hogy látjuk egymást, hogy találkozunk!
Délután kettőkor köszöntésekkel kezdődött 8. hagyományőrző találkozónk. Ezután Kovács Gabi átadta ajándékunkat Berecz Laci bácsinak, a Ganz Horgász Egyesület elnökéne: az új kultúrterem díszítésére olyan régi fotókat hoztunk, melyeken Ganz-MÁVAG gyártmányok láthatók.
Az első csapatfeladatot az „Aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondásunk jegyében oldották meg a versenyzők.
Beszélgettünk, felidéztünk régi történeteket, miközben Nyári Pista barátunk felügyeletével és önkéntes kukták, meósok közreműködésével elkészült a marhapörkölt is.
Meglátogatott minket Beczkay Sándor, a horgász egyesület ügyvezető elnöke is.
Ezután következtek a vidám ügyességi számok, amelyek még több mosolyt és nevetést csaltak az arcokra: a lányok megmérettek a szögek és a kalapács használatában,
a fiúk pedig a fakanálpólóban.
A csapatok összemérték erejüket a „pingponglabda fakanálon” versenyszámban is.
A „Fordítsd meg, de ne lépj le róla!” sok fejtörést igényelt.
A csapatversenyek között a beszélgetéseket néhány percre meg-megszakítva műveltségi kérdésekre válaszolhattak a versenyzők, erősítve csapatukat, de volt lehetőség táncra és dalra is.
Ekkor következett az este bemutatója: A Ganz Horgász Egyesület elnöke, Berecz László és egyik tagja, Tolvaj Endre megmutatták, megtanították nekünk, hogyan kell sikeresen pecázni!
A példa után a csapatok is összemérték erejüket a házi horgászversenyen!
Majd a nap eredményhirdetése következett. Négy aprócska serleggel jutalmaztuk a négy legkiemelkedőbb teljesítményt.
A nap legaktívabb versenyzője Szörényi Jutka,
a két legjobb horgásznak Berecz László és Tolvaj Endre bizonyult.
Így érkeztünk az est meglepetéséhez és fénypontjához: baráti körünk egy serleget kapott Berecz Lacitól és Tolvaj Banditól. A serleget 1955-ben nyerték el a Vagongyár focicsapatával.
A serleget ezután minden olyan eseményre magunkkal visszük, ahol barátainkkal találkozunk. E nap emlékére mindenki egy kis kalapácsot vihetett haza.
A két csapat között csak egy pont különbség volt. A győztes csapat képviselője jutalmul – Berecz Laci bácsi segítségével – felvághatta a találkozó tortáját, hogy közösen elfogyaszthassuk.
Beszélgetéssel, tánccal, dallal folytattuk ez estét, és Szántó Gyuri is meglátogatott minket.
Reggelre kisütött a nap. Rendrakás, takarítás után szép, őszi napsütésben indultunk haza, azzal a bizonyossággal, hogy jövőre veletek ugyanitt!
Utóhang
A horgászmesterség tanítása nemcsak a játék kedvéért volt! Íme, lássátok a követendő példát!
Tolvaj Endre 2010. november 2-án kifogta a dunai óriáspontyok egyikét!
Tolvaj Endre 2010. november 2-án kifogta a dunai óriáspontyok egyikét!
 |
| Tolvaj Bandi a "pontyocskával" 2010. november 2-án |
 |
| A mérlegelés |
Gratulálunk! Gratulálunk! Gratulálunk!
2010. november 3., szerda
A MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA
Ma, a Magyar tudomány napján nem Széchenyiről, nem a Magyar Tudományos Akadémiáról, nem 1825. november 3-áról írok nektek, hanem valami másról.
„Egy tartósan keményített kéregöntvény készítéséhez való vegyi keményítőszer leírása. Ez a fémes antimon (Antimonium Regulus) alkalmazásán alapul, amelyet finomra őrölnek, és ebből vízzel bevonóanyagot készítenek, amellyel a vaskokillákat bekenik, majd megszárítják, és miután a kokillákat hozzávetőlegesen 100 Reaumor-fokra melegítették, a formákat összerakják, és a folyékony vasat beleöntik. A megszilárduláskor azokon a helyeken, ahol a kokillákat a fenti speciális szerrel bekenték, üvegkemény felület adódik, amely 2, 3 akár 4 vonal mélyen behatol és a kerék futófelületének olyan tartós keménységet ad, amilyent más módon ilyen tökéletesen nem lehet előállítani, és ez a szer a keréknek az ábrán bemutatott konstrukciójával karöltve képezi találmányának lényegét.
Ganz Ábrahám, a budai vasöntöde tulajdonosa”
A fenti sorokat az Osztrák Szabadalmi Hivatalban őrzött szabadalmi leírásban olvashatjuk.
Ha azt gondoljátok, most Ganz Ábrahámról, a munkásságáról, a találmányairól, a sikeres iparosról olvashattok, akkor is tévedtek.
A mai napon az iskoláról írok nektek, a mi iskolánkról, a Ganz Ábrahám Kéttannyelvű Gyakorló Szakközépiskoláról és Szakiskoláról.
1908-ban négy tantermet kaptak a tanoncok. Az új iskolában laboratórium, szertár és tanári szoba is volt. Az elméleti tárgyakat fővárosi tanítók és gyári tisztviselők tanították a már 450 fős tanonciskolában. A műhelylakatosok, az öntők, a gépmunkások és a mintaasztalosok szaktárgyait 1920-től külön tanműhelyben oktatták, és az addigi 9 helyett 12-13-ra emelték az elméleti órák számát.
Az 1922-23-as tanévben bevezették a géptan, osztályfőnöki óra, polgári ismeretek, történelem, valamint a gépipari gyakorlatok tantárgyakat.Az iskola 1950-től a gyár 249-es (később hídgyári) épületének második és harmadik emeletén működött (Kőbányai út 23.), majd 1987-től az egész épület az iskola rendelkezésére állt 1999-ig, amikor az első fővárosi iskolaracionalizálás keretében, ill. a gyár szétesésének megindulás miatt is átköltözött a XIX. kerületi Üllői útra.
Milyenek is ezek a fiatalok? Felsorakozhatnak-e Ganz Ábrahám, Mechwart András, Déri Miksa, Bláthy Ottó, Zipernowsky Károly mögé? Úgy gondolom: igen. A teljesség igénye nélkül néhány szakmai verseny győztesét, helyezettjét szeretném most bemutatni nektek.
A Pro/ENGINEER oktatási kategóriájának győztese 2009-ben Balogh Bence és Wehli Gellért lett, sugárhajtómű saját tervezésével és kivitelezésével. (Felkészítő tanár: Bertha Mária)
Wehli Gellért már 2007/08-as tanévben is a UNITIS Pro/ENGINEER díj Oktatás kategóriájában I. helyezés ért el. (Felkészítő tanár: Bertha Mária)
Ugyanebben tanévben ,,AUDI kreactivity 2008" innovációs versenyen Czövek Róbert, Träger Bence és Zaddach Flórián a második helyet szerezte meg. (Segítőik: Meleghegyi Gábor 11.K és Balogh Bence 13/RC)
Még mindig ez az év: a Szakmacsoportos érettségi tárgyak Országos Versenyén Horváth Gergely 2. helyezést ért el. (Felkészítő tanárai: Mészáros Attila, Szabó Rózsa)
A 2008/09-es tanévben a Szakma Kiváló Tanulója Verseny (SZKTV) fényező-mázoló komplex tanulmányi versenyen Bebők Miklós I. helyezett lett.(Felkészítő tanára: Dobler József)
Charles Babbage AUTOCAD (Gépészet szakmacsoport technikus szakképesítései) versenyt 2009-ban Jambrik László nyerte meg. (Felkészítő tanára: Berta Mária)
A Bánki Donát Emlékbizottság az ifjúság számára 2008 őszén pályázatot írt ki Bánki Donát születésének 150. évfordulója alkalmából két kategóriában: Bánki Donát munkáinak maketteken történő bemutatására, illetve tevékenységének írásban, vagy képi megjelenítésben történő illusztrálására. A versenyen Balogh Bence, Czövek Róbert és Homonnai Zoltán Bánki vízturbina modelljéért I. díjat kapott. Ez egyik legszebb eredmény, mert nyílt versenyben, egyetemistákat megelőzve lettek elsők a középiskolásaink. (Felkészítő tanárok: Zavaczky Antalné, Müller György) Ha Bánkon jártok, a Bánki Donát emlékkiállításon nézzétek meg a pályamunkájukat!
2010 áprilisában a CAD-CAM informatikus kategória döntőjét Dobó Alex, a fővárosi Szily Kálmán Kéttannyelvű Műszaki Középiskola és Szakiskola kihelyezett tagozatán a Ganz Ábrahám Kéttannyelvű Gyakorló Szakközépiskola és Szakiskolában tanuló diák nyerte – aki emellett megkapta a legjobb háromdimenziós alkotást létrehozó versenyzőnek járó különdíjat is. (Felkészítő tanára: Bertha Mária)
Szent-Györgyi Albert szavaival zárom soraimat: „Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, megtanulja szeretni, amit csinál, és megtalálja azt a munkát, amit szeretni fog.”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
