(Budapest, IX. Haller utca 27. Rövid séta a Nagyvárad tértől.)
 |
| Az Öntödei Múzeumban |
Olvasásra ajánljuk Bárkány Tamás alábbi cikkét.
Énekkari keserves
A magyarországi kórusok száma egyre csökken, nagy részük a túlélésre játszik
Harminc-negyven éve a legóvatosabb becslések szerint is legalább tízezer amatőr kórus dalolt e hazán – ma jó, ha kétezer. A szomorú statisztika főleg a gyerekkarok és az egykori vállalati/szakszervezeti dalárdák számának zuhanórepülése miatt alakult úgy, ahogy. Akik kitartanak, többnyire azok is csak vegetálnak.
Örvendetes, hogy a Kodály-módszeren szocializálódott fiatal zenekedvelők az együtt éneklés és a közösségi együttlét vágyától hajtva az utóbbi időben egyre-másra alakítják a kamarakórusokat, a hajdan oly erős és nagy hatású mozgalmon azonban ez keveset segít. Amíg (mondjuk) a 70-es években a becslések szerint tízezernél is több amatőrdalkör élt és virágzott az országban, ez a szám 2006-ra durván a harmadára, mostanára pedig nagyjából az ötödére csökkent. És már virágzás sincs, legfeljebb ha vegetálás.
A legnagyobb csapást a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének (KÓTA) főtitkára szerint a gyerek- és ifjúsági kórusok szenvedték el, nagyjából négy éve, konkrétan a Nemzeti Alaptanterv bevetése miatt. Az iskolai énekórák számát kettőről egyre csökkentették, az énekkari foglalkozások anyagi támogatását megszüntették. Az iskolaigazgatók, érdeklődésük, habitusuk szerint azóta gyakorlatilag szabadon döntenek, legyen-e kórus az iskolában vagy bőven elég, ha az ünnepélyeken bekapcsolják a magnót. Százával estek szét az iskolai énekkarok – vázolta a képet Vadász Ágnes.
A másik nagy veszteség a régi kórusok szétesése, ideértve a vállalati, szakszervezeti (bányász-, ÁFÉSZ-, tsz-) karokat is. A szocialista nagyipar fénykorában több ezer hivatalosan minősített, színvonalas dalkör működött országszerte, a szocialista nagyipar azonban bedőlt, és vele dőlt a kórusok nagy része is. Vadász Ágnes 30-40-re taksálja azoknak az egykori üzemi/szakszervezeti karoknak a számát, amelyek, legalább a nevükben – vagy ott is csak részben – megőrizték hagyományaikat. Ezek szinte kivétel nélkül olyan nagy hagyományú formációk, amelyeknek karnagyai képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, értsd: nemcsak zenészként, hanem menedzserként is képesek voltak helytállni. A főtitkár a sorból a Tungsram Kodály Zoltán Férfi kart, a Rába-gyár dal- és társaskörét, a Budapesti Építők Szakszervezetének (korábban Szalmás Piroska nevét is viselő) vegyeskarát, a Malév dalosaival egybeforrt Budapesti Egészségügyi Szakszervezet Semmelweis Énekkarát, a Pécsi Volán kórusát, a Diósgyőri Vasas Vegyeskart, a Budapesti Herz Férfikart és az Acélhang kórust emelte ki.
Nemcsak az a baj azonban, hogy e kórusok egyre kevesebben vannak, hanem, hogy – nevük ellenére – többnyire sem az egykori anyavállalattól (szakszervezettől), sem mástól nem kapnak pénzt a működésre, legfeljebb alkalmanként, a karnagy rátermettségétől függően. Az együttesek saját magukat igyekeznek eltartani, ami persze egyre kevesebb fellépést jelent és még kevesebb versenyzési lehetőséget – pedig hajdan e versenyek voltak a mozgalom motorjai. Van, ahol tagdíjat szednek az énekesektől, ami korábban példa nélküli volt, sokan igyekeznek pályázni is, de egyre megy: a cél a túlélés.
Ahogy nem tűz ki maga elé sokkal többet a kifulladó munkáskórus-mozgalom egyik utolsó reprezentánsa, az ország legrégebbi alapítású férfikara, a 137 éves Acélhang sem. Él, de az ebben az esetben is erős túlzás, hogy virágozna: a fénykorában hetventagú formációban mára mindössze húsz dalos maradt – zömmel idős, felerészt a nyolcvanas éveit taposó énekes. Utánpótlás pedig annyira nincs, hogy –mint a dalegyesület elnöke, Wild Gyula fogalmazott – félő, hogy egyszer csak elfogynak.
Szomorúak tehát a kilátások. Az együttes már csak havonta egyszer lép fel, a leggyakrabban persze állandó helyén, az angyalföldi Láng Művelődési Központban, de gyakran előfordul az Öntödei Múzeumban és a nyugdíjasházakban is; legközelebb, november 27-én a Ferencvárosi Művelődési Házban, négy másik férfikarral közösen ad koncertet.
Mindennek dacára azonban sok a telt házas előadásuk, amit Wild Gyula szerint elsősorban a nagy hagyománynak, hírnévnek és a felkészültségnek köszönhetnek. A kórus munkásságát nemrég a fővárosi önkormányzat is megköszönte: Budapestért-díjjal tüntette ki a kart. Az elismerés persze mindig nagyon jól esik, de a díjjal járó 200 ezer forint is igen jól jött. A Ganz Holding időnként ugyan segít rajtuk, de az Acélhangnak – ahogy a többi hasonló kórusnak – már régen nincs állandó szponzora.
Az Acélhang 1873-ban alakult Stahlton néven, a Magyar Állami Vasutak Gépgyárában, Józsefvárosban. Az ősidőkben németül énekelt, fokozatosan állt át a magyarra. Az országos dalversenyeken rendre ezüst- és aranyérmeket szerzett; 1929-ben elnyerte a „Király” kategória első díját. Tagjai közül tizenketten benne voltak abban a magyar válogatott kórusban, amely 1947-ben a walesi Llangollenben első díjat nyert a nemzetközi kórusversenyen. A dalkör a Láng Művelődési Központba 1999-ben költözött be, egyesülve az ottani férfikarral.
A cikk megjelent a Népszabadság 2010. november 16-i, keddi számában
Idekattintva megnézhetitek a cikkhez kapcsolódó fényképet is:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése